Na jól eltűntem itt a kezdeti lelkesedés után, mint Damon Hill. Pár nap munka (négy, ja nem: öt, mert bár szabadnapos vagy, de hát ki csinálja akkor a reggelit? Szóval be tudnál jönni délelőtt? Be. Danke. Kein Problem) után végre Ruhetag következik, ami azért jó, mert hiába azt csinálja az ember, amit szeret, elfáradni el lehet abban is! Főleg ha az előre megbeszélt nyolc kb tizenegy órát kell dolgozni, mert kevesen vagyunk a konyhán: Christian, a séf, Georg a sous-chef...és még ki is…ja csak én, a Küchenhilfe, teljesen megszokott konyhai hierarchia. De hát most még nem kell annyi ember, hiszen még nincs főszezon, épp csak ebben a 3-4 napban van teltház, ugyan majd lehozzuk valahogy.

Na de szabadnap. Gondoltam mi mást is tehetnék, mint felülök egy vonatra, és irány a közeli Innsbruck, Tirol fővárosa!

Kábé 40 perc az út, hihetetlen tájakon keresztül, szakadékok felett, hegyek alatt robogunk, rengeteg képet készítek, főleg a hegyekről, egyelőre nem tudok betelni a látványukkal, a mellettem ülő meg is jegyzi, hogy mennyire szeretem a hegyeket, de hát mekkorák már...végül ebben megegyezünk. Ezekből a képekből egyet sem fogsz látni, mert mindegyiken ott van a tükörképem a vonat ablakán, olyat meg azért nem. Na jó, egyet mutatok, de csak, hogy lásd, hogy miért nem :)

Innsbruck elég szép helynek tűnik, de végül csak gyorsan végigrohanok a város egy részén, mert közben hív Miro, hogy menjek el hozzá, Sharnitz-ba, ami lényegében az utolsó település Németország előtt, úgy 10 perc sétára van a határ:

Így néz ki, de ha rákeresel a neten, láthatod, hogy a másik oldalról meg ilyen, ami azért nem egy utolsó látvány

Ezzel el is megy a szabadnap, amit talán kicsit alulértékelek ebben a pillanatban, mert nem is sejtem, hogy a következő 15 naptári napban ilyen egyszerűen n e m   l e s z . Lesz helyette más.

Passt schon!

Ami eddig tudásom szerint nagyjából annyit tesz: "jó'van már!" "rendbe' van!" Ezt itt kábé mindenre lehet mondani. Mindenre, ami rendbe' van persze, de néha arra is, ami nincs, csak haladjunk. Már otthonosabban mozgok a reggelis tojás-állomásomon, ami level2 benne, hogy már teltházat kell kiszolgálni, ami nagyjából 120-130 ember fel-alá rohangáló "Spiegelei!"-t sikoltozó gyerekekkel együtt. Azt szeretik...

A sütés nem is okoz gondot, Rührei, Omlett, Spiegelei, Omlett mit Speck, Rührei mit Zwiebeln, Omlett mit Speck und Schinken und Scnittlauch, zwei Rührei mit allem außer Pilze, einmal zwei Spiegelei kaputt gemacht und einmal drei Spiegelei "sunny side up"...hmm hogyne, azonnal, csinálom! Na jó, szóval mivel volt az a második omlett, csókolom? Felnézek a kölyökserpenyőből, na, le tetszett ülni? De hova? És hogy tetszett kinézni, és miért ilyen nagy itt a sor? Scheiße!

Szóval a sütés nem okoz gondot, a tempó felvétele és a kis apróságok, mint hogy megkérjem jöjjön vissza, vagy ne akarjak megjegyezni háromnál több rendelést egyszerre még kialakulóban vannak ezen a ponton. Főtt tojásból kérésre szerencsére vagy 30-at főztem, amiből csak 24-et kell kidobni a reggeli után, szóval hamar megtanulom, hogy ezt nehéz kiszámolni. Egyébként sajnos elég sok ételt kidobunk, nem tudom, hogy ez valami általános **** hotel jellemző-e vagy csak itteni sajátosság, de feltűnt. A maradék egy részét megesszük, a többi megy a kukába (Biomüll). Na de legalább a főtt tojás nem fogy el így reggel, nem úgy, mint azon kívül nagyjából MINDEN MÁS! A probléma forrása, hogy úgy kb 9:00-kor, és 12:00-ig van reggeli. És ha én kint sütöm a dobozos tojást Kochhut-ban száz embernek, akkor ki fog még bent sajtot meg felvágottat szeletelni? A) én B) a séf. Hát persze, hogy a séf! Mikor berohanok még tetra pack tojásért, látom az arcán, mennyire örül, hogy segíthet nekem. Én még kezdő vagyok, jobb is, ha ő szeli a párizsit. Ide most passzolna egy kép, ahogy a séf szeletel, de erősnek érzem előkapni a mobilt ebben a pillanatban, schuldi! Szóval erről nincs kép, viszont reggel a konyháról lőttem egyet, íme a birodalom, ami reggel csak ez enyém, hisz én érkezem elsőként:

Mentségemre szóljon, hogy egyeztettük nagyjából, miből mennyi legyen, és ma is így teszünk. A képlet egyszerű: viel viel mehr! (Értsd: mindenből k****ra sokkal több!). Hogy biztosan elég legyen másnap (de: nem lett elég másnap sem). Most már vicces, persze akkor nem volt az.

Az esti szervíz előtt ismét panírozhatok, csak most csirkemellet, és nem sima bécsi bundába (igen így hívják a mi sima panírozásunkat), hanem egy stájer klasszikust alkalmazunk: kb egy rész zsemlemorzsa es egy rész lehetőleg finomra darált... Kürbiskerne! Ezt kéne most felhoznom a pincéből. Lehet, hogy az én németem ennyire gyenge, meg átnéztem én a szavakat még otthon (Séf úr, én készültem!), az olyanokat, mint hagyma, habverő... fenőacél.. de erről gőzöm sincs. Georg meg csak ismétli folyamatosan, mintha valami csoda folytán egyszercsak negyedjére megérteném. Már a szlovák származású mosogatófiú, Miroslav is beszáll a mi kis activitynkbe, de hidd el nekem, baromi nehéz elmutogatni azt, hogy TÖKMAG! Egyebként is bajban vagyok még a raktárban, hűtő- és fagyasztóházban, általában semmit sem találok, kb pont így:

Szóval egy rész darált tökmag megy a prézlihez, a bundázás többi része ugyanaz. A kis közjáték miatt hatalmas tempóban állok neki (= kettő perc alatt hófehér a fekete kötényem és ruhám a liszttől), hiába, van még hova fejlődni. Legalább ez tisztán látszik :)

Úgyis épp kezdem már megszokni a napi rutint, egyre jobban megértem mit beszélnek hozzám, nő az önbizalmam, amikor is:

Bemegyek a konyhára, ahol Georg közli, hogy felmondott, és másnap van utoljára, ja jó rendben. Miaf…?!? Tehát maradok a konyhán a séffel kettesben. Előre várom.

(Gondolkoztam, hogy csempésszem még bele a posztba, hogy addig kövess instán...)